Eszperantó: Milyen perspektívák egy évszázad után?

(Előadás Boulogne-sur-Mer-ben 2005.03.27-én.)

100 évvel ezelőtt.

100 év. Már 100 év elmúlt az emberiség történelmének fontos pillanata óta, amikor Zamenhof ebben a városban az eszperantó első kongresszusán felszólalt ezt mondva: " Üdvözöllek benneteket, kedves eszmetársak, testvérek, akik összejöttetek a nagy, nemzetközi, emberi családból; akik összejöttetek közeli, távoli országokból, a világ különböző államaiból, hogy testvérként megfogjátok egymás kezét. (...) Egyszerű a mi összejövetelünk, a külvilág nem sokat tud róla és a mi szavaink nem fognak a távírókon elrepülni a világ minden városába . (...) De a mi szalonunk levegőjén át titokzatos hangok szállnak, nagyon halk hangok, füllel nem hallhatók, de érezhetők minden érzékeny lélek számára: (...) valami nagy dolognak a hangjai, ami most születik" Valamennyivel később a következő gondolatot fogalmazta meg: "A mi összejövetelünkön nem léteznek erős és gyenge nemzetek, kiváltságosak és kiváltság nélküliek, senki nem alázkodik meg és senki nem zavartatja magát (...) Mi mindnyájan teljesen egyenjogúak vagyunk; mi mindnyájan, egyetlen nemzet tagjainak, egyetlen család tagjainak érezzük magunkat, És az első alkalommal az emberiség történetében a legkülönbözőbb népek állnak egymás mellett - nem mint idegenek, nem mint versenytársak, hanem mint testvérek (...) akik kölcsönösen megfogják egymás kezét, mint ember az emberét. Legyünk jól tudatában a mai nap fontosságának, mert ma Bulogne-sur Mer vendéglátó falai között nem franciák angolokkal, nem oroszok lengyelekkel, hanem emberek emberekkel jöttek össze." (vége az idézetnek)

Valószínűleg amikor 1905-nek erről a napjáról, mint az emberi történelem jelentős pillanatáról beszéltem, közületek a többség azt gondolta: "No, ez az ember valóban túloz." Lehetséges. De az én véleményem nem alaptalan.

Rám óriási benyomást tett egy eset, amiről egy UNESKO dokumentumban olvastam. Régen egy afrikai törzsfőnök, akit próbáltak meggyőzni, hogy hasznos dolog az írni és olvasni tudás képessége, elutasította, hogy ezt elhiggye. Javasoltak tehát egy kísérletet a számára. Mondjon valamit, bármit valakinek, aki fel fogja jegyezni az ő beszédét, és a papírt el fogják vinni egy másik faluba. Ő el fogja kísérni a papírt vivőket. Ebben a faluban lesz valaki, aki nem volt jelen, amikor a törzsfőnök beszélt, tehát nem hallotta az ő szavait, viszont tud olvasni. Ezt az embert meg fogják kérni, hogy olvassa el a szöveget a papírról. A törzsfőnök beleegyezett. Amikor megérkeztek a másik faluba, és ott valaki hangosan felolvasta, amit ő az előbb diktált, a törzsfőnök rendkívüli módon elcsodálkozott. Valaki, aki távol volt, amikor ő beszélt, képes volt szabatosan visszamondani az ő szavait. Hihetetlen! Igazán csodálatos dolog.

Tény, hogy az írás felfedezésének hatásos következményei lettek. A mi kényelmünk, kedvtelésünk, tudásunk, örömeink, egészségünk nagy részéért tartozunk hálával azért a tényért, hogy az írás létezik. Ha az írás nem létezne, nem lennénk azok, akik vagyunk. Bátran állíthatjuk, hogy az a pillanat, amikor először adódtak át írásban az eszmék, információk, az kulcs-pillanat volt az emberiség történelmében - még ha nem is tudja senki, hol és mikor történt.

Véleményem szerint az a pillanat is kulcs-pillanat volt az emberiség történelmében., amikor a 20 országból összegyűlt emberek először értették meg egymást kölcsönösen tolmácsok nélkül, és anélkül, hogy bárkinek egy másik nép nyelvét kelljen beszélni, És ez a rendkívüli pillanat itt jött el, Bulogne-ban, 1905-ben.

Történt egy másik nagyon fontos dolog is, amikor Zamenhof elszavalta a versét "Ima a zöld lobogó alatt" (sok jelenlévő sírt!). Ezzel a ténnyel lett végérvényesen visszaverve azoknak az érvelése, akik azt állították, hogy egy dolgozószobában született nyelvnek nem lehet lelke. Ha egy szavalat képes könnyekig meghatni embereket, az azt jelenti, hogy a használt nyelv több, mint robotszerű, mechanikus, csak praktikus célra használható valami - ellentétben azzal, amit akkori értelmiség többsége gondolt róla. Az a nyelv képes megérinteni a szívet, annak van lelke.

Sokan közülünk megtapasztalták ezt a lelket különböző esetekben. Mi tudjuk, az eszperantó képes minket vibrálóvá tenni, néha lelkessé, néha vidámmá, néha kiábrándulttá, néha dühössé. Tapasztaltuk, hogy érzéseink vibrálnak általa; tudjuk, hogy képesek vagyunk vitatkozni, veszekedni, gyűlölni ezen a nyelven, de használhatjuk vigasztalásra, szeretetünk kifejezésére is. És azt is tapasztaltuk, hogy ezekben az esetekben az eszperantó sem mutatkozik alábbvalónak más nyelveknél. Amikor az ember átél valamit, nem kételkedhet az élményben. Ezért mindegy, mit fogok mondani a kételkedőknek, akik az eszperantót élettelen szabálygyűjteménynek minősítik, hiszen mi tudjuk, hogy ők tévednek. Sőt, ha nekünk nem is sikerül a tapasztalatunkat megismertetni a külvilággal, a tény attól még tény marad: az eszperantó valami élő; egy nyelv, melynek lelke van. Ezt mi tudjuk saját tapasztaltunkból. Ez nem is vélemény, nem is szubjektivitás tárgya. Ez tény, valami objektív, míg az elképzelés, hogy az eszperantónak nincs lelke, egyszerű szimpla vélemény, mely nem alapszik semmiféle tapasztalaton, vagy megfigyelésen.

A tényekkel szemben a szubjektív vélemények hosszú távon semmit sem nyomnak a latban. A vélemények változnak, a vélemények átalakulnak, de a tények maradnak tények: szilárdak, megdönthetetlenek, örökre legyőzhetetlenek, mert azok a valóságon alapulnak, míg a vélemények csak elképzelések, amelyek, ha nem alapszanak a valóságon, bizonyos idő után egyszerűen szét fognak omlani.

A három emberi agy és az eszperantó lelke.

Kitartok azon álláspont mellett, hogy az eszperantónak lelke van, mert ez rendkívül fontos. Sokat olvastam Zamenhof szövegeit, beszédeit, leveleit. Jellemvonásai közül mindig csodáltam egyet, ami igen ritkán fordul elő: a figyelemre méltó egyensúlyt agyának két féltekéje között. Az emberi agy hármas tagozódású. A legalsó réteg tisztán ösztönös, mint a kígyó agya. Ebben a legalantabbi rétegben található az ősi, a primitív részünk, ott találjuk az alapvető indulatokat, mint a rémület, a vágy, az agresszivitás. És ott van a parancsnoki hely, mely arra késztet minket, hogy egy helyzetre megragadással, elbújással, elfutással vagy támadással reagáljunk. De e felett az ősi agy felett található az úgynevezett agykéreg, mely két féltekére (félgömbre) oszlik, hasonlóan a feltört dióhoz. Ennek a két féltekének különböző funkciói vannak. A következők tárgyalásakor, amikor majd azt mondom "jobb" vagy "bal", az csak a jobbkezes többségre lesz érvényes. A balkezeseknél a dolog összetettebb.Tehát a jobbkezeseknél a baloldali agyfélteke a szavakkal, betűkkel, méréssel, értelemmel, elemzéssel, következtetéssel, tényekkel, akarattal, fegyelemmel és más hasonló dolgokkal kapcsolatos működésmódért felel, ezért hajlamos vagyok a jobb féltekét a hajthatatlanság agyának nevezni. A ballal ellentétben a jobboldali félteke képekkel, szónélküli szimbólumokkal, érzésekkel - beleértve a művészeti és esztétikai hangulatokat - képzelőerővel, metaforákkal, intuícióval, spontán gondolat-füzérekkel, álmokkal és ábrándokkal, költői módon nézi a világot; alkotókedvvel, szabadsággal működik. Ezért ezt a féltekét a bizalom agyának nevezem, mert az ember csak akkor képes hagyni ezt működni ennek hihetetlen termékenysége szerint, ha bízik. Gyakran egy embernél, és gyakran egy egész népnél a féltekék közül az egyik túlsúlyba jut. De Zamenhofnál nemcsak mindkettő kiválóan fejlett volt, de egészen harmonikusan összerendezettek is voltak.

Ezt találja az ember magában a nyelvben is. Az szigorú és megköveteli a fegyelmet, tehát megköveteli, hogy az ember aktivizálja a balodali agyféltekéjét. Gondoljunk csak a tárgyesetre, a tényre, hogy a szavak vajon tárgyasak, vagy nem tárgyasak, vagy a prepozíciók szabatosan meghatározott jelentésére. Az eszperantó szigorúbb nyelv, mint a többség. De az szabadabb is. A jog, hogy a szótöveket és végződéseket mindenfajta korlátozás nélkül kombináljuk, tipikusan jobb agyféltekei tevékenység, csakúgy mint a szabadság a szórendben és a mondattanban. Az eszperantó sokkal több lehetőséggel rendelkezik egy idea kifejezésére, mint más nyelvek. Lássuk mennyi mód adódik, hogy kifejezzünk egy ideát: " mi venis al Bulonjo per trajno" = jöttem Bulogne-ba vonattal; "al Bulonjo mi trajnis"= Bulogne-ba vonatoztam; "mi venis trajne Bulonjon"= jöttem vonaton Bulogne-ba; "pertrajne mi al Bulonjo venis"= vonattal Bulogne-ba jöttem; - legalábbis humorosan, vagy költőiesen - "mia al Bulonja veno estis trajna"= az én bulogne-ai jövésemhez volt egy vonat; "trajne mi alBulonjis"= csak nagyon mesterkélten lenne magyarítható, de az értelme, hogy vonaton Bulogne-ba jutottam. Ha egy író nagyra becsüli az eszperantó hajlékonyságát és gazdagságát, vállalnia kell a szigor és a szabadság rendkívül ritka koordinálását, így integrálva a két félteke aktivitását.

Az eszperantó ezáltal egyedülálló. A nyelvekben néha az egyik, néha a másik jellemvonás hangsúlyos. A francia és a német nyelvek szigorúak, de hagynak egy kevés szabadságot a módban kifejezni magukat. Az angol és a kínai nyelvek szabadabbak, de hiányzik belőlük a szigor és következményeként a precizitás. Igen, az eszperantó egyedüli a nyelvek panorámájában. Általa az értelem finoman, árnyaltan, pontosan, tisztán tud működni, de abban a szív is talál eszközt, hogy kifejezze gazdagságát, fantáziáját, legintimebb és legintenzívebb érzéseit és indulatait.

Akiemelkedő dolgokban a középszerű ember nem hajlandó hinni. Ezért az eperantó kimagasló tökéletességét kortársaink többsége egyszerűen nem képes elképzelni.

A rejtett üzenetek kifinomult átadása.

Néhány perccel ezelőtt éppen azért szándékosan használtam a "hosszú távon" szót. Az emberek nem képesek helyesen megítélni az eszperantó-jelenséget, ha nem helyezik azt történelmi perspektívába. Mivel elmulasztják ezt megtenni, sokan mondják, hogy: "az angol a világnyelv".

Tömegkommunikációs eszközök, miniszterek, cégvezetők és a kocsmában beszélgető egyszerű emberek állandóan ismételgetik ezt a mondatot. És nincsenek tudatában, hogy ezzel világosan ki nem fejtett eszmék egész sorozatához kapcsolódnak. Például: "Az angol győzelme végérvényes."; "A nyelvi különbözőség nem okoz tovább problémákat."; "Az angol használatának nincsenek pénzügyi következményei számunkra."; "Nem létezik reális alternatíva."; "Nem léteznek nyelvi hátrányban lévők". Ha egy idegen jogtalanságot szenved el, mert nem képes megfelelően kifejezni magát, vagy ha egy cégvezető elhibáz egy gazdasági szerződést, mert angol nyelvtudásának szintje a tárgyaláson elmarad a másországi partneré-étől, a következő a reakció: "csak azt kapja, amit megérdemel, csak meg kellett volna tanulni jól az angolt".

Ha gondolkozunk néhány percig, feltétlenül érezni fogjuk, hogy ezek az üzenetek és más hasonlók tényleg rejtve kísérik az angol nyelv győzelméről szóló mondatot. Ezek azok az üzenetek, amelyek bezárják, belökik az értelmet egy alagútba, ahol sehol semmi sem látható , csak egyetlen fény a végénél: az angol, amely nélkül nincs kijárat. Ez a feltételezés nem segít normálisan reagálni, amilyen lenne például a következő idea.

Az angol anyanyelvűek óriásit szakítanak az előnyökből, a mostani nyelvi rendszerből származó haszonból. Anglia egy milliárd (ezer millió) EU-t zsebel be évente a nyelvtanulási célból ott tartózkodóktól. "English language teaching is very big busines" (Az angoltanítás nagyon nagy üzlet) hozta le annak idején az "Angol Nyelv Vására" tájékoztató értesítője a Barbican Centre-ben (London). Ezt megerősítette a British Council elnöke is mondván: "Az angol nyelv több bevételt hoz nekünk, mint az olaj az Északi-tengerből". Amit most mondtam, az csak Angliára vonatkozik, de Amerika is rengeteget profitál az angol nyelv kiterjedt használatából.

Normális lenne tehát, hogy az angol nyelvűek fizessenek nekünk . Vajon nem abszurd, hogy az egész világon az angolul nem beszélő adófizetők fizetnek gigantikus összegeket, hogy az államok szervezzék az angol tanítását, amely végül őket alsó pozícióba helyezi. Mialatt azok, akiké az összes profit, akik születési jogukon elsőbbséget élveznek minden vitában, tárgyaláson, politikai csatározásban, és akik megtakarítják a fáradtságot, hogy tanulják a nyelvet, éppen azok semmit sem fizetnek ezért a hatékony előnyért. Az igazságosság megkövetelné, hogy az angol nyelvű államok fizessék meg minden más országnak a szükséges pénzt, hogy lehetővé tegyék a másnyelvűeknek a velük történő nyelvi találkozást. Ezen felül, míg mi rengeteg órát szánunk az angol megtanulására, az angolul beszélők ezt az időt a tudomány, a technika, a szakmák tanulására, vagy pihenésre, lazításra tudják fordítani. Vajon nem lenne normális, hogy ők pénzügyileg kompenzálják a mi időveszteségünket és a mi erőfeszítéseinket, amik nagy részben az ő hasznukat szolgálják? A mi egész világra kiterjesztett és újliberális társadalmunkban nincs semmiféle előny fizetés nélkül. Ők jutnak óriási előnyhöz, ők fizessenek valamit az "aki szennyez , az fizessen" jogalap szerint.

A homályos, rejtett üzenetek, amelyek együtt formálják a gondolati kíséretét, de érzelmi jellegét is az állandóan idézett mondatnak, tudat alatt befurakodnak a fejekbe. Mivel azok nem világosan kifejtettek, az ember nem képes megvédeni magát tőlük. Mivel azok bejutnak a lélek nem tudatos részébe, önostorozásra kényszerítenek, ami ellen csak a tudatosság képes megvédeni bennünket. A behatolásnak e rejtett módja miatt a helyzet áldozatai állandóan ismétlik maguknak a mondatokat, amelyek egyre és egyre erősítik vesztes helyzetüket. Ezt a rendszert alkalmazzák, hogy a rabszolgákat megtartsák rabszolga mivoltukban, vagy hogy elkerüljék, hogy a legalacsonyabb társadalmi osztályból származó emberek változtatni próbáljanak a kasztrendszeren. Papagájként ismételgetve a mondatot kortársaink bebeszélik maguknak, hogy semmi sem javítható, hogy semmit sem tehetnek; hogy ők rabszolgák a szabadság reménye nélkül, mert az uralkodók végérvényesen győztek és a legyőzöttek nem emelik fel a fejüket. Mint egy bűvös dal, mágikus formula, aminek az a hatása, hogy az áldozatok egyre inkább elfogadják áldozat mivoltukat. Az önostorozás ismétlésről ismétlésre erősödik, de ezt, óh jaj, az áldozatok nem veszik észre.

Akik a vonatkozó témáról beszélnek, azok figyelmen kívül hagynak egy rendkívül fontos tényt. A jobb agyféltekében minden embernél létezik egy nem tudatos, rejtett törekvés valamire, ami meghatározhatatlan, névtelen, mert túlságosan homályos, de jó az egész emberiség számára. Ez a törekvés valami paradicsomi harmóniára, egy világra, ahol igazságtalanság nem létezik. Ez a törekvés, bár ködös, nagyon erős, rendkívül hatalmas, képes gigantikus individuális energiákat mozgatni, felkelteni racionálisan nem könnyen indokolható egyéni kezdeményezéseket. Néhány emberben ez a törekvés valamilyen körvonal nélküli, név nélküli jóra kristályosodott ki, az "eszperantó" fogalmában, úgy hogy énjüknek, libidójuknak (mondaná Freud) nagy részét arra a területre vetítik, amit az eszperantó szó felidéz. Az "eszperantó" fogalom így befogadja a vonzerőt, amit Carl Jung a pszichikai energia magjainak, pszichikai csillagképeknek tulajdonít, s amelyeket őstípusoknak nevez. Ez a konkretizálás tehát az elgondolható forma valami elgondolhatatlanról, valamiről, ami túl van a megnevezhetőn, de ami vonzza a pszichikumot jóval nagyobb erővel, mint az erő, mellyel az elektromágnes vonzza a vasat.

Az eszme ismétlése, hogy az angol győzött, hat a jobboldali agyféltekére és zárolja a jobboldal termékenységét, ahol elnyomja az őstípust, a törekvést a világi igazságosságra, amiről az imént beszéltem. Zárolja a képzelet képességét. Így az emberek, akiket annyit bombázták ezzel az agymosó reklám mondattal, bevették ezt, sőt a továbbiakban el sem tudják képzelni, hogy létezik alternatíva. Így hal meg a kíváncsiság és válik meddővé a kritikus ész . Eme szociálpszichológiai folyamat miatt fiatalok milliói és milliói kénytelenek az egész világon évek és évek alatt aránytalan észbeli megerőltetést vállalni, hogy megpróbáljanak művelőivé válni egy nyelvnek, amiben ők sohasem lesznek egyenlő helyzetben az azt születésük óta beszélőkkel. Mi, egy parányi, marginális kisebbség, saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy ez a csapás nem szükséges, hogy létezik alternatíva. Egy alternatíva, mely az egész világ ifjúságának és minden adófizetőnek (az angol anyanyelvűeken felül valójában minden államnak) sok pénzügyi tehertől jelentene megkönnyebbülést és és megszabadítaná őket attól a képtelen szokástól, hogy beruházzák saját idejüket, idegi energiájukat.

De az általános nyilvánosság magáévá teszi az üzenetet az angol végleges győzelméről. Azoknak az embereknek, akik teljes erővel hiszik ezt - anélkül, hogy némi távolságtartásra szert téve, kritikusan szemlélnék az állítást - elkerülhetetlenül el kell fogadniuk egy kiegészítő gondolatot is: nevezetesen, hogy mivel az angol győzött, az eszperantó kudarcot vallott.

Tipikus gondolkodásmód a négyévesekről.

Sajnos, az eszperantistákat befolyásolják az általános vélemények és egy részük hajlamos elfogadni azokat. Így meghasonlástól szenvednek, ami fájdalmas tud lenni. Hiszen él bennük az érzés, hogy az eszperantó számukra sikertörténet, mert gazdagítja az életüket. De ezt az érzést nem tudják összeegyeztetni az általános véleménnyel, mely szerint az eszperantó sikertelen. Tehát feszültség van bennük valami társadalmi és valami egyéni között, a baloldali és a jobboldali agyféltekék között.

Szükséges elemezni, mit mondanak azok, akiknek nincsenek kétségeik a kudarcról. Ha ezt tesszük, először meg fogjuk állapítani, hogy az egy abszolút meggyőződés. Az ember számára, aki azt mondja, hogy "az eszperantó kudarcot vallott", biztos, hogy ez a kudarc nyilvánvaló, teljes és végérvényes. Valójában ez egyet jelent a tudatában azzal, hogy "az eszperantó egy nagy nulla". Mint eszme létezett, de az eszme összeomlott, tehát tovább nem létezik.

Érdekes, hogy a mostani látszólagos sikertelenség abszolút, teljes és végérvényes voltára vonatkozó benyomás, tényleg képes megjelenni, de csak akkor, ha az ember úgy okoskodik, mint egy hatévesnél fiatalabb gyerek. Mindannyian csak az élet néhány területén vagyunk felnőttek észbelileg. Sok más területen továbbra is úgy működünk, mint a négy vagy ötévesek. Ebben a korban az én nem képes együtt tartani kettőnél több koncepciót, melyek mindig szimmetrikusak, ellentétesek és szélsőségesek: "nagy"/"kicsi", "erős"/"gyenge", "első"/"utolsó", "minden"/"semmi". Felnőttek, sőt nagyon is intelligensek és szakmájukban, vagy a mindennapi életben értelmileg teljesen mértékadó emberek továbbra is a négyévesek gondolkodásmódja szerint működnek sok területen, mint politika, vallás, etnikumok, önismeret, másneműek értékelése (gyakori tévképzetek a férjről, vagy a feleségről) stb. Nos, az eszperantó egy olyan terület, amelyen könnyű nyilvánvalóvá tenni ezt a primitív működést.

Például sokan egyszerűen nem képesek elképzelni, hogy a mostani eszperantó különbözik attól a nyelvtől, ami bemutatkozott 1887-ben. Az ilyen emberek azt mondják: "Egy élő nyelv fejlődik, az eszperantó nem képes fejlődni, az eszperantó tehát nem élő nyelv, azért kudarcot vallott". Nem erről van szó, csak egy hibás tájékozódásról; valójában az a helyzet, hogy képtelenek elképzelni, hogy egy ember által javasolt nyelv képes fejlődni. Kisgyerekes gondolkodásmód. Csak két kifejezés lehetséges: vajon minden, vajon semmi? Létezik doktor Esperantó nemzetközi nyelve 1887-től és ez minden, azonfelül létezik egy semminek nevezhető eszperantó. Ezek az emberek az eszperantóval kapcsolatban nem ugyanazt a szemléletet alkalmazzák, mint más realitások kapcsán. Városok módosulnak, stílusok változnak, zenék fejlődnek, ruhadivatok nagyon különböznek évtizedről évtizedre, de az eszperantó marad végérvényesen lerögzítve, amilyen az volt 1887-ben.

Vagy vegyük tekintetbe a szokást, ahogy a sikert értelmezzük. Sok ember szerint az eszperantó nem sikeres, mert nem hódította meg a világot. Számukra a siker kötelezően azt jelentené, hogy az ember bárhová is vetődjék, bármely járókelővel képes legyen eszperantó nyelven szót érteni. De a siker ilyetén való felfogását más területen nem alkalmazzák. Sohasem gondolnák: "a Honda autók sikertelenek, mert rengeteg ember használ Toyota, Mercedes, Citroen, Ford vagy más autót". Az eszperantó sikeréhez olyan kritériumokat használnak, melyeket más területen nem alkalmaznak. Ugye érdekes?

Történelmi perspektíva.

Hozzájárul mindehhez, hogy az emberek jó része képtelen arra, hogy a dolgokat történelmi perspektívából szemlélje. Az eredmény a "még nem", "már nem", "eddig nem" fogalmak semmibevétele. Ismét látjuk, hogy különbség van az eszperantó és az élet más területei között. Sok területe van a társadalmi életnek, amelyeken emberek küzdenek, hogy megjavítsák a világot. Például az egyenlőségért férfiak és nők között, fekete bőrűek és fehér bőrűek között, társadalmi rétegek között a tanulás lehetőségének esélyeit illetően, vagy a bennszülöttek jogaiért, kereskedelmi igazságosságért észak és dél között és hasonlók. Vajon az emberek, akik megbeszélik ezeket a témákat, azt gondolják: "a küzdelem kudarcot vallott"? Nem! Ilyenkor így fogalmaznak: "még nem sikerült, sokat kell még tennünk". 1700-ban már voltak emberek, akik küzdöttek, hogy felszámolják a rabszolgaságot. De 1850-ben a rabszolgaság még létezett. Vajon 1850-ben helyes lett volna azt mondani: "a küzdelem a rabszolgaság ellen kudarcot vallott"? Nem! A történelem azt tanítja nekünk, hogy az egyedüli helyes mondat ez lenne: "1850-ben a harc a rabszolgaság ellen még nem aratott teljes sikert". De sohasem halljuk, hogy egy bizonyos ember az eszperantó kudarcáról azt mondja: "az eszperantó még nem aratott sikert".

Mintha csak a nyelv rendelkezett volna az évek meghatározott számáról, mely alatt le kell győzze a világot, és nem érte volna el ezt a célt a meghatározott határidőre. De miért kell határidő? És honnan számítjuk ?

Az eszme, hogy az eszperantó követi a természetes jelenségek ritmusát, amelyek exponenciálisan növekednek, nem jut az eszébe ezeknek az embereknek . Az exponenciális növekedés kezdetben lassú, de lépcsőzetesen gyorsul és valamely szint után válik rohanóvá. Azok, akik kételkednek az eszperantó jövőjében, elvetik a történelmet. Gondolj például a metrikus rendszerre. Ezt Gilbert Monton pap Lionban javasolta 1647-ben. 120 év után, 1767-ben sehol sem használták, mert csak néhány különc ismerte. Vajon akkor kimondható, hogy a metrikus rendszer kudarcot vallott? Biztosan nem. A történelem követése mutatja, hogy akkor csak azt lenne jogos mondani: "120 évvel a megjelenése után a metrikus rendszer még nem aratott sikert". Hasonlóan 120 évvel az eszperantó megjelenése után fel kell tételezni: lehetséges, hogy az eszperantó még nem aratott sikert, ha a siker egyáltalán az egyetemessé válást jelentené, ami egy másik dolog.

Ez a történelmi perspektíva képes segíteni, hogy az ember megszabaduljon a szubjektív érzés és az objektív megállapítás közötti feszültségtől, amit az előbb felidéztem. Az ember képes azt az álláspontot választani: "én úttörő vagyok". Valójában az embereknek, akik küzdöttek, hogy megszabadítsák a világot a rabszolgaságtól, vagy hivatalossá tegyék a metrikus rendszert, igazuk volt a mozgalmuk teljes időtartama alatt, akkor is amikor az látszólag eredménytelen maradt, és gúnyolva tekintettek rájuk, mint nevetséges utópiát képviselő emberekre. Mi képesek vagyunk hasonló szituációban látni magunkat. Igen, bizony lehetséges, hogy mi tévedünk, de a hipotézis, hogy mi vagyunk a pionírok, nem kevésbé valószínű, mint az ellentéte, ha összehasonlítjuk hasonló mozgalmakkal egy történelmi perspektívában.

Kutassuk a hamarosan elérkező időt.

A történelmi nézőpont hozzásegít arról is gondolkozni, hogy mi történhet a mostani idő után? Ez kényes dolog. Ha kutatják a jövőbeni fejlődés valószínű irányairól szóló, a közvélekedés szerint szakértőnek tartott emberek által készített prognózisokat, megállapíthatják, hogy a specialisták nagyon gyakran tévednek. Általában azért, mert megjelennek előre nem látható véletlen események, melyeket senki sem vett figyelembe a saját számításaiban. Mégis bizonyos esetekben az ember eléggé egzakt módon képes előrelátni az ügyek kibontakozását. A demográfiai prognózisok általában megbízhatóak és hasonlók a prognózisok a járványok elterjedéséről.

Visszatérek az ideához, hogy az angol győzött. A mediterrán régióban a mi korszakunk első évszázadában az emberek hasonlót mondhattak a görögről, talán nem a klasszikus görögről, hanem az egyszerű, rontott görögről, amint ma néhány környezetben mondják, hogy a világnyelv az "egyszerű, lebutított angol" Európában a XI. évszázadban mondhatták, hogy a latin győzött. A XVIII. században győzött a francia. De mi tudjuk, hogy a történelem fejlődésével mindezek a nyelvek elvesztették uralkodó szerepüket. Az említett változások követték a változásokat a nemzetközi politikai-gazdasági életben.

Nos, az angol nyelv uralkodása a mi világtársadalmunkban hozzákapcsolódik Amerika politikai és gazdasági uralmához. A most rendelkezésre álló tények lehetővé teszik sejteni, hogy Amerika talán megkezdte hanyatlását. Ezt az ideát világosan bemutatja a CIA (Amerikai Információs Ügynökség) hivatalos jelentése, amely nem régen áll rendelkezésre. Valamennyire félek erre a területre evezni, mert néhányan biztosan szidni fognak, hogy belekeverem magam a politikába. Mindazonáltal nem a politikáról van szó, hanem egy megfontolásról, egy lehetséges valamiről, valamiről, ami megtörténhet, mert nem mond ellen sem a tényeknek, sem a logikának. Persze az is lehetséges, hogy nem fog megtörténni. Mi fog történni, senki sem tudja. De rengeteg megfontolt kommentátor gondolja, hogy néhány évtized után a politikai és gazdasági szuperhatalom egy szövetség lesz Kína, Barato (ez India) és Brazília között. Ezek az országok, amelyek a leggyorsabban és legbiztosabban bontakoznak ki, gigantikus potenciállal. Ebből következően sok szakember véli, hogy az eljövő világnyelv a kínai lesz. És tény, hogy a kínai nyelv kurzusai évről évre egyre több és több embert csábítanak.

Mit lehet mondani [ ???] , hogy talán - és én aláhúzom ezt: talán - Amerika most gyorsan fut a vesztébe, az összeroppanásba. Sok a tény.

Vizsgáljuk meg például a gazdasági helyzetet. Az amerikai gazdaság rendkívül könnyen szétzúzható rendszerre van alapozva, amit így lehet néhány szóban összefoglalni: a világ termel, és Amerika fogyaszt. Ez ipari árukra már érvényes volt, de 2004-ben, az első alkalommal sok évtized alatt Amerika nettó importáló volt élelmiszerekből is. Az amerikai mezőgazdaságnak nem sikerült ellátnia a lakosságot. Amerika kereskedelmi deficitje most elérte a 630 milliárd dollárt. Hogy fizetni tudja ezeket az adósságokat, Amerikának a világ maradékából kapnia kellet közelítőleg 1 milliárd dollárt naponta. Vajon ilyen rendszerrel el lehet kerülni a csődöt? A fő állam, amelyik lehetővé teszi Amerika pénzügyi életben maradását, most Kína, akinek a többlete Amerika kereskedelmi mérlegében 160 milliárd dollár.

Ez vonatkozik az import és export közötti viszonyra, tehát az amerikai magángazdaságra. Ha most a köz felé, az állam felé fordulunk, megállapítjuk, hogy annak a pénzügyi dolgai még sikertelenebbek . A nemzeti adósság összege tegnap 7,79 billió dollár, azaz 7,7 millió millió dollár, azaz 7,7 ezer milliárd dollár. (Amikor Bush elnök lett 2001-ben, teljesen teli kasszát örökölt Clintontól, nem létezett állami adósság abban az időben) Ennek az óriási összegnek a legnagyobb részével Amerika ázsiai országoknak tartozik: Kína például kölcsön adott az amerikai kincstárnak 83 milliárd dollárt. Ez az adósság gyorsan növekszik. Az iraki kaland minden hónapban 5,8 milliárd dollárba kerül az amerikai államnak. Kétséges, vajon képes-e bármely állam tovább működni ilyen gigantikus nemzeti adóssággal. Ezért egyébként az amerikai dollár egyre inkább veszít az értékéből - olyan mértékben, hogy az ásványolajtermelő országok (az úgynevezett nyersolaj országok) egyre inkább vizsgálják a lehetőségét, hogy tovább ne fogadják el a fizetést dollárban, hanem az eurót tegyék referencia valutává az olajkereskedelem számára.

Sok más tény jelzi Amerika katasztrofális fejlődését, mint pl. az átlag órabér csökkenése (1), az éhbér alatt dolgozó emberek arányának évenkénti növekedése (2), a munkanélküliek száma (3) - ami a legnagyobb az egész világon, és a legnagyobb is marad, ha figyelembe vesszük a lakosság arányát. A tény, hogy a háborús erők túl nagy számban vannak szétszórva külföldön, mint a Szovjetunióban annak szétesése előtt, a nyilvánvaló nagy különbség az objektív tények és a szubjektív benyomások között. Például az amerikai állam minden hivatalos dokumentuma megmutatja, hogy Irak nem játszott szerepet a New York-i tornyok elleni támadásban, de az amerikaiaknak több mint 50 %-a - ha hinni lehet a kutatóknak - meg van győződve, hogy az illető pilóták iraki nemzetiségűek voltak.

Hogy mindenki jól értse: én nem mondom, hogy Amerika egészen biztosan össze fog omlani. Én nem tudom. Senki sem tudja. Lehetséges, hogy csodálatos erőfeszítéssel (amire az amerikai lakosság tökéletesen képes, sőt, talán képesebb, mint sok más nép) sikerülni fog visszaállítania a helyzetét. Amerika lakosságában az energiának, a bátorságnak, a tisztánlátásnak óriási mértékben kiterjedt potenciálja van és alapvetően hasznos optimizmusa, amit az országnak lehet, hogy sikerülni fog kihasználni. Én csak azt mondom, ha összehasonlítják a történelem szuper-hatalmaival azok szétesése előtt, rátalálnak a jellemvonásokra a mostani Amerikában.

Hogyan kapcsolódik mindez az eszperantóhoz? Egyszerűen azzal, hogy a szuper-uralkodó nyelv általában a szuper-uralkodó ország nyelve. Amerika szuper-hatalmi státusza át fog menni egy Kínát, Baratot (Indiát) és Brazíliát magában foglaló szövetséghez, s előrelátható, hogy egy idő után az emberek azt fogják mondani maguknak: miért használjuk tovább egymás között az angolt, ezt a nehéz, kultúránktól idegen nyelvet? Lehet, hogy akkor hajlamosak lesznek elfogadni a kínait, mint világnyelvet, mert abban a szövetségben nyilvánvalóan Kína fog jelentékeny súlyt nyomni. Akkor van esély, hogy az emberek észreveszik, hogy az eszperantó rendelkezésre áll és tökéletesen alkalmas erre a szerepre.

Ha úgy vélitek, hogy én teljesen tévesen ítélem meg a tényeket, azonnal elfogadom, hogy úgy van, hogy lehetséges, nektek van igazatok, és én tökéletesen valótlant állítok. De megkértek engem, hogy mondjam el, milyen perspektívát képzelek a mi nyelvünk számára egy évszázaddal az első eszperantó kongresszus után, és én elmondtam, ahogyan a legőszintébben lehetett. Valójában minden, amit elmondtam, egyszerűen kitöltése volt a számomra erre a beszélgetésre kiszabott időnek. Gondolkodásom háttere sokkal egyszerűbb. Én hiszek az eszperantóban, hiszem, hogy világnyelv lesz. Vajon 20, vajon 100, vajon 300 év múlva, azt nem tudom kitalálni, és számomra mindegy!

Hiszek ebben valami legyőzhetetlen hatalmú intuíció miatt, és nem fogok megbántódni, ha valaki engem ennek kapcsán bolondnak fog tartani. De ha ez a "bolondéria" bennem nem csinál semmi rosszat, és engem boldogabbá tesz, miért restelkednék miatta, és miért vetném el? Lehetséges hinni valamilyen intuícióban őrülten, de lehet okosan is, ami teljesen egészséges dolog. Hiszen megerősíthetem a szokásomat, hogy az érkező évtizedeket racionális, tényszerű érvekkel szemlélem, amelyek nem érnek kevesebbet, mint azon emberek érvei, akik szerint az eszperantónak nincs jövője. Mégis nem ezek miatt az érvek miatt hiszek benne, csak valami, mintegy misztikus, tisztázhatatlan bizonyosság miatt, amiről nem lehet vitatkozni, mert az az én jobboldali agyféltekémben gyökerezik. Végül, ha sikerül kiaknázni az eszperantó pozitív kilátásait, be tud mutatkozni, mint egy csodálatos, kivételes kert; kert ahol a szépség, a barátság, a fantázia, a vidámság, az alkotókedv virágzik. Ez az én hitem nekem annyi örömet szerez, hogyha az hibásnak is fog mutatkozni történelmi, vagy társadalmi szempontból, számomra egyéni, barátság-teremtő, lélek-gazdagító szempontból mindig kincs lesz, aminek az értéke felülmúl minden lehetséges emberi számítást. Igen, a mi jobboldali agyféltekénk az ő paradicsomi részében az örömnek és az energiának óriási potenciálját tartalmazza. Én annyit kívánnék, hogy minden eszperantista legyen képes járni, tetszéssel sétálni abban. És, hogy minden ember kövesse őket oda és ott. Hiszen akkor az emberiség szép álma az örök magasztalásról meg fog valósulni.

____________
1. Az 17,0-ről 14,5 dollárra esett 2000 és 2004 között. Az elhelyezettek elveszítettek Amerikában 1,8 millió munkahelyet. Ha számolunk a demográfiai növekedéssel, az alkalmaztatások hiánya eléri az 5,4 milliót a 4 utolsó évre, úgy, hogy sok személy csak a rosszul fizetett állásokat elfogadva tud élni. Sokan élnek hitelből és az adósságok összege eléri a csillagászati szintet.
2. Census Bureau statisztikus szerint (Lakossági Hívatal) a négereknek 45%-a és a spanyol nyelvűeknek 44%-a él nyomorszint alatt.
3. 2,2 millió, míg 1975-ben csak 380.000 volt.

Fordította (tradukis): Keszthelyi Ervin (keszthelyiervin(a)chello.hu)
Lektorálta (kontrolis): Keszthelyi Viktória (viktoria.keszthelyi(a)manpower.hu)